2. rész

Álom

Álmodtam. Még hozzá Emmával. Vakító napfény töltötte be a szobát, a madarak csicseregtek, és boldogan cseverésztünk. Olyan volt, mint mindig. Mosolygós és boldog, kicsit sápadt volt és kimerült, de nem mutatta. Em szerelmi életével untatott. A minden egyes lódítására megforgatta a szemem.  Hanyatt feküdve hallgattam, hogy Scott megint elhanyagolta, ezért szakított vele, de végül úgy is kibékültek. Nem láttam értelmét az ilyen szakításoknak… A jelenet nem is lett volna bizarr, ha nem kezdett volna azonnal besötétedni. Baljós felhők gyülekeztek és eltakarták a napot. A madarak csicsergése abbamaradt és varjak károgása váltotta fel. Egy megtermett varjú minket bámult, gyűlölttel csillogó szemmel felénk röppent. Betörte az ablakot és Emmára károgott. Reszkettem félelmemben, Em azonban bólintott és felém fordult.

-          Ennyi volt. Mennem kell. Ne feledd, hogy rövid az élet. Szabadulj el, menj és láss világot. Vészesen fogy az idő, de ezt te is tudod. A varjú ismét eszeveszett károgásba kezdett, és a szárnyával csapkodott felém. Szelet kavart, és könnyezni kezdtem a szemembe csapódó erős áramlatoktól. Becsuktam a szemem. Emma nevét kiáltottam, de ő már nem figyelt. Nagy sóhajjal szárnyat bontott, és olyan varjúvá alakult, mint amelyik várta.

Felriadtam. A saját sikolyomra. Emma neve akadt a torkomon. A fejemre húztam a takarót. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik rosszabb. Ha valami szépet álmodik az ember egy eltávozottról, és abba a tévhitbe ringatja magát, hogy minden rendben van, és úgy ébred, hogy ez igaz is, vagy, hogy nem álmodik róla. Inkább az utóbbi kellemes.

A takaró tenger mélyében eldöntöttem, hogy lezuhanyozom, hogy valamit dobjak a közérzetemen. A tízedik neki indulásra sikerült kikászálódni az ágyból. A gardróbhoz cammogtam, leakasztottam egy előre összekészített szettet és bevonultam a fürdőbe.

Az ember általában, a nyugtató vízsugár alatt elmélkedik az élet nagy dolgairól. Én sem teszem másként. Épp Emma szavai járnak a fejemben, kiűzve minden más gondolatot.

Addig csámcsogtam a dolgon, hogy rájöttem. Igaza van. És akkor kezdődött a valódi zuhanyzás. Időközben megfeledkeztem az álmomról is

A nedves hajam törölgetve jöttem ki a fürdőből. Beletúrtam a nyálkás hínárszerű ízébe a fejemen és az ablakon bámultam ki. Ragyogó idő volt. Szöges ellentétben állt a lelkiállapotommal. Komor és elkeseredett voltam. Na meg éhes. Adta tudtomra a gyomrom, panaszos korgás kíséretében.

Lementem reggelizni. Anya szokás szerint már rég talpon volt, és sürgött-forgott a konyhában. Barátságos mosollyal kérdezte tőlem:

-          Ilyen korán felkeltél?

-          Igen. Jobban érzem magam.

De merő hazugság volt. Ezt anya is tudta. Elfordult és ivott egy kortyot a kávéjából. Túl sokáig ízlelgette, gyanítom időt szeretett volna nyerni. Jól megfontolta, hogy mit mondjon.

-          Kicsim, lehet, hogy nem fogsz örülni, de hívott a főnököd.

Olyan lassan ejtette ki a szavakat, hogy úgy éreztem megállt az idő. Éreztem, hogy mit fog mondani. A gyomrom mogyoró méretűre zsugorodott, és remegett az ajkam.

-          Kirúgott. – sóhajtotta. – Azt mondta az idő pénz, és egyre fogy az ideje.

Anyám szavai az álmom juttatták eszembe. Lassan bólintottam. Az étvágyam is elment.

-          Úgy is utáltam. – vontam meg a vállam. Elkaptam a gyümölcstartóból egy almát és elrohantam.

Beértem a szobámba és hanyatt feküdtem az ágyamon. Arcom a takaróba temettem, és megint nyomorultul éreztem magam.

Amikor már nem kaptam levegőt, felemeltem a fejem. A szemközti fán egy varjú ücsörgött. Engem nézett és károgott. A tarkómon felálltak kis pihék. A madár kitárta a szárnyait és az ablak felé repült. Becsuktam a szemem és sikoltottam.

Anya robbant be a szobába.

-          Brook! – karolt át. Már rázkódott a vállam, könnyek áztatták az arcom. Megállíthatatlanul zokogtam. – Semmi baj kicsim…Shhh…

Amikor kicsit megnyugodtam, anya elengedett.

-          Brook? – simogatta a karom.

Mély levegőt vettem és ránéztem.

-          Anya, elutazom.

Anya testtartása azonnal megváltozott. Arca elfehéredett, és megnyúlt. Hitetlenkedve csóválta a fejét.

-          Nem, nem. – ismételgette makacsul.

-          Anya te is tudod, hogy mennem kell.

Nem válaszolt, hanem magához ölelt. Nem tudtam, hogy ezt igennek vegyem, vagy elterelésnek. Minden esetre visszaöleltem.

1. rész

 Gyász

 2013. tavasza

Még mindig űrt töltött be Emma elvesztése. Nagyon közel álltunk, és nehéz volt látni, azt az embert leépülni, akit szeretsz. Hiányzott, a vidám csacsogása, amikor meglátogatott, és az, hogy mindig tudta a választ a kérdéseimre. Felnéztem rá, ő volt a példaképem.

-          Brooke! Nem zárkózhatsz be örök életedre.

De igen. Épp ezt tettem. Két hete ültem a szobám sarkában. Anya még mindig az ajtómon dörömbölt. Nem akartam bántani, de nem érdekelt semmi, Emma halála után.

-          Mrs. Robinson, hagyja. – Jake hangja, az ajtó túloldaláról lemondóan csengett.

-          Talán neked kinyitja… Anya cipősarkának a kopogása elhalt. Hallottam Jake, hogy nekidől az ajtónak, mint mindig. Nem moccantam.

-          Brooke éhes vagy? Hoztam a kedvenc jeges kávédból és egy lekváros fánkot. Megrecsegtette a fánk csomagolását. Összefutott a számban a nyál. Bűntudat fogott el. Emma meghalt és nekem az ételen jár az eszem? A korgó gyomrom panaszos morgása nem hagyott alább. Két hete nem ettem pár falatnál többet. De úgy éreztem nem is bírnám megenni.

-          Brooke, a nagynénéd nem fog visszajönni. – kezdett bele Jake. Jobban megszorítottam a képkeretet az ölemben. Görcsösen ragaszkodtam hozzá. Emma és én. Még egészségesen és vidáman. Hiánytalanul.

-          Mit gondolsz, mit tenne, ha látná, mit teszel magaddal? Jake kitartó volt. A két hét alatt, mindennap benézett, mindhiába. Nem nyitottam ajtót sem neki, sem anyunak. Elmosolyodtam, a gondolatra, hogy mit tenne most Emma. Valószínűleg bemászna az ablakon. A sárgaföldig szidna és belém diktálná az ételt. De nem volt itt.

-          Brooke megeszem a kajád. – mordult fel Jake. De nem válaszoltam.

-          Te akartad, Brooke.

Hallottam, hogy feláll és elmegy. Szorosabban öleltem át a térdem. A fejem a falnak támasztottam. Nem sírtam, mert nem tudtam. A fájdalom felszárította minden könnyem. 

Halk kocogás hallatszott az ablakon. Ijedten pattantam fel. Odarohantam. Jake egy kézzel kapaszkodott.

-          Engedj be, vagy leugrok!

-          Még az hiányozna… Motyogtam magamnak. Rutinosan kinyitottam az ablakot. Lihegve mászott be.

-          Azt hittem nem engedsz be. Kezét a zakatoló szívére tette.

-          Átfutott az agyamon. Mondtam csendesen.

-          Hát akkor eggyel kevesebb barátod lenne. – Rám vigyorgott. – Vagy nem lenne, az az egyetlen sem. Hangosan felnevetett, amikor elfintorodtam.

-          Ez aljas rágalom. – mondtam füstölögve.

-          Hát jobb mérgesnek látni, mint szomorúnak. Odasétált az ágyamhoz. Alaposan körbenézett és komolyan hozzátette:

-          Rend van.

-          Hát ezt nehéz volt megállapítani. Gúnytól csöpögő hanggal jegyeztem meg. Melléje léptem. Átkarolta a vállam. És rám villantotta az irigylésre méltóan fehér fogait, mintha épp nem az ő értelmi képességeit gúnyoltam ki.

-          Szeméthalmokra számítottam. Pizzás dobozokra, és össze-vissza szaladgáló patkányokra.

Megöleltem. Arcom a vállába fúrtam. Percekig álltunk így. Jake csak azt hajtogatta:

-          Csitt Brook, kicsi lány, az idő, majd segít.

 ***

Jake rávett, hogy zuhanyozzam le, és öltözzek át. Karon ragadt és büszkén vezetett be a konyhába. Anyu elragadtatva figyelt minket. Leültetett egy közeli székre, és kisöpörte az arcába logó barna tincseit.

-          Mrs. Robinson engedelmével megetetem. Anya csak bólintott, arrább állt, hogy Jake összeüssön valamit.

-          Hol van a fánkom? Az aranybarna sütemény, rózsasín cukormázzal a szemeim előtt lebegett.

-          Megettem. Ne mond azt, hogy nem figyelmeztettelek! Megcsóváltam a fejem. Jake biztosan nem viccel, főleg fánk ügyben nem. Azon tanakodtam, hogy vajon a jegeskávém is eltűntette? Ránéztem a szakácsomra.

Annyira behajolt a hűtőbe, hogy nem látszott ki. Anya kihasználta az alkalmat egy kis információszerzésre:

-          Biztos, hogy ti…

-          Nem, anya nem. – szakítottam félbe. – Nem vagyunk együtt. Barátok vagyunk, mint tudod. Megértően bólintott, nem tett semmi féle megjegyzést, mert Jake visszatért, a kezében négy tojással, és pár szelet baconnel.

-          Ennyit találtam. Rántotta jó lesz? Várta a beleegyezésem. Lemondóan sóhajtottam.

-          Jó lesz.

Jake nem vesztegette az idejét. Minél hamarabb jól lakva akart tudni. Elmélyülve figyeltük a szorgoskodó Jake-t. Rutinosan törte fel a tojásokat. Olajat öntött a serpenyőbe, és rátette a tűzre. Halkan sercegett. Amíg az olaj melegedett, addig felverte. Lopott pillantást vetettem anyára. A két hét alatt több évet öregedett. A napfény elmélyítette a ráncait, amitől még idősebbnek látszott. Szív alakú arca és hamvas bőre is sápadtabbnak látszott. Szemei duzzadtak és vörösek voltak a sok sírástól. Elvégre mégis az ő nővére volt. Mindenki másként gyászol. Anya rám nézett. Pír kúszott fel az arcomon. Rajta kaptak a kémkedésen. Nem volt időm magyarázkodni, Jake lerakta elém a gőzölgő rántottát és bacont. Villát és kést adott a kezembe:

-          Csak óvatosan. Megvágod még a végén magad.

Két hét után végre embernek éreztem magam. Jól lakottan, tisztán és álmosan.

Bevezetés

Mi történik, ha valaki belátja azt, hogy milyen rövid is az élet? Hogy létezünk és nem élünk? Brooke rádöbben, nagy nénje halála után, hogy bizony, ő sem él örökké. Összeszedi minden pénzét, és egy táskával nekivág a világ körüli útnak. Amerikát veszi célba. Útközben megírja a 100 kívánságból álló listáját. A sors keze segít neki. Megismerkedik Louis Tomlinsonnal, aki a nagybátyját keresi fel. Ő majd segít a kívánságok megvalósításában. De mindegyikük tudja, az utazásuk egyszer véget ér. Mindketten sötét titkokat rejtegetnek. Vajon ez taszítja el egymástól a két fiatalt? Vagy a baljós múlt?